A Tawḥīd Filozófiája

Az Iszlám és a Tawḥīd Mélysége

Az iszlám az Allahnak, a világmindenség Urának való alávetettségből és engedelmességből áll. Mivel az egyetlen hiteles forrás Őt és az Ő akaratát és törvényeit megismerni az igaz próféta tanításán keresztül vezet, úgy határozhatjuk meg az iszlámot, mint azt a vallást, amely a próféta tanításába vetett teljes hitet és az ő életmódjához való rendíthetetlen engedelmességet jelenti. Ennek következtében az a személy, aki figyelmen kívül hagyja a prófétát mint közvetítőt, és azt állítja, hogy közvetlenül követi Istent, nem muszlim.

Régebbi időkben különböző próféták voltak minden nemzet számára, és a próféták története elmondja nekünk, hogy még ugyanazon a nemzeten belül is egymás után jöttek a próféták. Abban az időben az iszlám annak a vallásnak a neve volt, amelyet az adott nemzet a prófétájától vagy prófétáitól megtanult.

Az iszlám alkotóelemei és eredete minden korban és minden helyen ugyanazok voltak. Az imádság és a törvényhozás kifejezésmódja és egyéb részletek a helyi és más különleges feltételek szerint változtak. Ezért nem volt kötelező egyetlen nemzet számára sem, hogy egy másik nemzet prófétáját kövesse; a nemzet feladata az volt, hogy kövesse azt a prófétát, amelyik hozzájuk küldetett.

A több próféta korszaka Muḥammad (béke legyen vele és családjával) eljövetelével véget ért. Az iszlám tanításai őáltala lettek teljessé. Egy átfogó törvényhozás fogalmaztatott meg az egész világ számára, és ő az egész emberiség prófétájává tétetett. Az ő prófétai fennhatósága nem korlátozódott semmilyen helyi nemzetre, országra vagy időszakra; üzenete minden nép számára szólt minden korban.

A korábbi kinyilatkoztatások Muḥammad (béke legyen vele és családjával) eljövetelével hatályon kívül helyeztettek, mivel ő a világnak egy teljes életformát adott. Ez azt jelenti, hogy nem lesznek új próféták, nem lesznek új vallások, és nem lesznek új rendelkezések az utolsó napig. Muḥammad tanítása (béke legjen vele) minden Ádám-gyermekének, az egész emberi fajnak szól.

Az iszlám most Muḥammad (béke legyen vele és családjával) követéséből áll, ami azt jelenti: elismerni prófétaságát, hinni mindenben, amire megkért minket, hogy higgyünk, követni őt betű és lélek szerint, és alávetni magunkat minden parancsának és utasításának, amelyek közül a legalapvetőbb a „Lā ilāha illa-Allāh” — nincs más isten Allahon kívül.

Ez elvezet minket a kérdéshez: Mire kért minket Muḥammad (béke legyen vele és családjával), hogy higgyünk? Mik az iszlám hit alapkövei? Ezeket a hitelemeket kell bemutatnunk, és látnunk kell, milyen egyszerűek, milyen igazak, milyen szeretetreméltóak és milyen értékesek, és milyen magasságokba emelik az ember státuszát ebben a világban és az eljövendőben.

A legfontosabb és legalapvetőbb tanítás a Próféta Muḥammadtól (béke legyen vele és családjával) az Isten egységébe vetett hit. Ez kifejezésre jut az iszlám elsődleges „Kalimá”-jában: Nincs más isten Allahon kívül — „Lā ilāha illa-Allāh”.

Ez a szép mondat az iszlám szegletköve, az alapvető oszlop és a lényeg. Ez az a kifejezés, amely megkülönbözteti a muszlimot a kāfirtól (hitetlentől), a mushriktól (attól, aki másokat Isten mellé állít és az Ő istenségével egyenlővé tesz) vagy a dahrī-tól (ateistától).

Ennek a tételnek az elfogadása vagy tagadása egész világot jelentő különbséget tesz az emberek között. Azok, akik hisznek ebben, egyetlen közösségbe egyesülnek, és akik tagadják, ennek a közösségnek ellenzékévé válnak.

A hívők számára korlátlan fejlődés vár ebben a világban és az eljövendőben, míg a kudarc és a megvetés azok végső állomása, akik megtagadják a hitet.

Mindazonáltal a hívők és hitetlenek közötti különbség nem korlátozódik néhány szó kimondására. Természetesen önmagában nem lényeges e szavak puszta kiejtése.

A valódi különbség a tanítás tudatos elfogadásában és a mindennapi életben való teljes követésében rejlik. Az „étel” szó egyszerű ismételgetése nem csillapítja az éhséget, és egy orvosi recept egyszerű ismételgetése nem gyógyítja a betegséget.

Hasonlóképpen, ha a „kalimā”-t ismételgetjük megértés nélkül, nem fogja előidézni azt a forradalmat, amelyre hivatott. Ez csak úgy érhető el, ha az ember megérti a tanítás teljes jelentését, és követi azt szóban és lélekben.

Kerüljük a tüzet, mert tudjuk, hogy megéget minket, és távol tartjuk magunkat a méregtől, mert tudjuk, hogy megölhet. Hasonlóképpen tartózkodunk a hitetlenségtől, az ateizmustól és a bálványimádástól, ha eléggé értjük a tawḥīdot. Ez az Isten egységébe vetett hit természetes következménye.

Arabul az „ilāh” azt jelenti: akit imádnak, egy lény, aki nagysága és ereje révén méltó az imádatra, méltó ahhoz, hogy előtte alázatosan meghajoljanak. Mindazt, vagy bármilyen lényt, amely olyan nagy erővel és hatalommal rendelkezik, hogy az emberi elme fel nem foghatja, szintén „ilāh”-nak nevezik.

Az „ilāh” fogalma azt is magában foglalja, hogy a lény korlátlan hatalommal bír, hogy mások az „ilāh”-tól függnek, és hogy ő maga nem függ senki mástól. Továbbá az „ilāh” magában foglalja a rejtett és misztikus jelentést is. A perzsa „Khuda” szó, a hindi „Deva” és a magyar „Isten” hasonló jelentést hordoz. Más nyelvekben is van hasonló jelentésű szó.

Az Allah szó Isten lényegi személyes neve. A „Lā ilāha illa-Allāh” szó szerint azt jelenti: „Nincs ilāh, kivéve azt az Egy Nagy Lényt, akinek neve Allah.” Ez azt jelenti, hogy az egész világmindenségben abszolút nincs olyan lény, amely méltó lenne az imádatra Allahon kívül; csakis Őelőtte kell a fejeket meghajtani alávetettségben és imádatban; Ő az egyetlen lény, aki minden hatalommal rendelkezik; Neki van szükségünk az ő jótéteményére; és kötelesek vagyunk az Ő segítségét kérni. Ő rejtve van az érzékeink elől, és az értelmünk nem képes felfogni, mi Ő.

Most, hogy ismerjük e szavak jelentését, nézzük meg sajátosságukat.

Az emberiség legkorábbi történetétől kezdve, csakúgy, mint az ókor emlékeiből, kitűnik, hogy az ember minden korban elismert egy vagy több istent és imádta őket. Még ma is, a legprimitívebbtől a legfejlettebb nemzetig, nyilvánvaló, hogy az ember hisz valamiben isteniben és imádja azt.

Egy istenség birtoklása és annak imádása az emberi természetben rejlő dolog; van valami az emberi lélekben, ami kényszeríti erre. De a kérdés az: mi ez a dolog, és miért érzi az ember kényszernek az imádatot?

Erre a kérdésre válaszolhatunk, ha az ember helyzetére nézünk ebben a világmindenségben. Sem az ember, sem az eredete nem mindenható.

Az ember sem önlétező, sem önellátó, és az ember erői sem korlátlanok. Valójában az ember gyenge, törékeny, függő és otthontalan. Az ember számos külső erőtől függ létezésének fenntartásához.

Néha ezek az erők az ember hatókörébe kerülnek, máskor nem. Sok lényeges és fontos dolog van, amelyre az ember törekszik; néha megszerzi a keresett dolgot, máskor nem, mert nem áll teljesen az ember hatalmában annak megszerzése.

Sok dolog is van, amely kárt okozhat az embernek; egy egész élet munkája elpusztulhat egy pillanat alatt; a véletlenek véget vethetnek reményeinek; a betegség, az aggodalom és a katasztrófák mindig fenyegetik az embert és elzárják az utat a boldogsághoz. Az ember kísérletei, hogy megszabaduljon az akadályoktól, hol sikerrel, hol kudarccal járnak.

Sok dolog lenyűgözi az embert szépségével és nagyságával: hegyek, folyók, gigantikus állatok és félelmetes szörnyetegek, földrengések, viharok és más természeti katasztrófák. Az ember felhőket lát a feje felett, látja őket gyülekezni és sötétedni, hallja a mennydörgést villámlással és záporesővel.

A nap, a hold és a csillagok állandó mozgásban láthatók. Az ember természetesen elgondolkodik ezen a hatalmas és erős égitesteken, és velük összehasonlítva önmagát: törékeny és jelentéktelen.

Egyfelől ezek a hatalmas jelenségek állnak, másfelől az ember saját gyengeségének, tehetetlenségének és elégtelenségének tudata. Teljesen természetes, hogy az emberben felmerül egy primitív istenségfogalom, amikor szembesül e hatalmas erőkkel és azokkal a kezekkel, amelyek mindent egyben tartanak.

A dolgok erejének érzékelése arra készteti az embert, hogy megalázkodjon az erők játéka előtt és segítséget keressen tőlük. Az ember megpróbálja ezeket az erőket megnyerni, hogy elnyerje kegyüket, és a félelem a büntetéstől mélyen a tudatban munkál, hiszen elpusztulhat.

A tudatlanság legprimitívebb szintjén az ember azt hiszi, hogy a látható természeti jelenségek nagyságukkal együtt vagy segítenek, vagy károsan befolyásolják ügyeit. Az ember arra adja magát, hogy ezek a jelenségek magukban hordozzák az erőt és a tekintélyt, és ezért elkezdi imádni az állatokat, fákat, hegyeket, tüzet, esőt, szagokat, égitesteket és számtalan más tárgyat. Ez a tudatlanság legrosszabb formája.

Amikor az emberi tudatlanság oszlik, és bizonyos fényű villanások hatolnak be az intellektuális horizontusra, felmerül a tudat, hogy a nagy tárgyak maguk is tehetetlenek és függők, sőt, még tehetetlenebbek, mint maga az ember. Még a legnagyobb állat is meghal és semmivé lesz, éppúgy, mint a legkisebb hangya, és minden erejét és hatalmát elveszíti.

Nagy folyók kiszáradnak, a hegyeket maga az ember is felrobbanthatja, a föld termékenységét nem a föld maga irányítja. A vízfolyások teszik termékennyé, és az aszály teszi meddővé. Még a víz sem független, mert a levegőtől függ, amely a felhőket hozza. A levegő maga is tehetetlen, és más okoktól függ, hogy működjön. A hold, a nap és a csillagok is egy erős törvény kötelékében állnak a saját kitűzött törvényeiken kívül, amelyektől a legkisebb mértékben sem térhetnek el.

Mindezek a megfontolások után az ember elméje a lehetőség felé fordul, hogy egy erős misztikus és isteni erő irányítja ezeket a jelenségeket és tárgyakat, egy erő, amely magában gyűjtötte össze minden tekintélyt.

Ezek a megfontolások anyagot adnak egy sejtéshez misztikus erőkről a természeti jelenségek mögött, számtalan istenekkel, akik a természet különböző területei felett uralkodnak. Anyagi formák és szimbólumok épülnek annak céljából, hogy ezeket az erőket az ember számára reprezentálják, ezt követően az ember imádja őket, megalázkodva a szimbólumok előtt. Ez is a tudatlanság egy formája; az igazság rejtve marad az emberi szem előtt az ember intellektuális és kulturális zarándokútjának e szintjén.

Ahogy az ember további haladást tesz a tudás és a tanulás terén, és ahogy az ember tovább reflektál az élet alapvető problémáin, rátalál egy mindent átfogó törvényre, amely az egész világmindenséget átfogja és irányítja.

Milyen tökéletes egyenletesség van a napfelkelte és napnyugta, a szelek és az eső, és az évszakok váltakozása között! Milyen csodálatos harmónia van a számtalan erőben, amelyek együttműködnek! Milyen fenséges törvény, olyan bölcs és olyan hatékony, és milyen nagyszabású; a világmindenség minden funkciója együttműködik egy idő- és eseménysémában!

Mindezt az egységességet és a szabályos engedelmességet megfigyelve minden természeti erővel szemben, még egy bálványimádónak is követnie kell a logikát és kényszerítve éreznie magát arra, hogy elfogadja: egy istenségnek nagyobbnak kell lennie minden másnál, nevezetesen annak az istenségnek, amely felsőbb tekintélyét gyakorolja a világmindenség összes többi erővel szemben. Mert ha különálló istenségek lettek volna a világmindenségben, elkerülhetetlenül megzavarták volna az egész világmindenség gépezatát.

Az ember ezt, „a legnagyobb istenséget”, különböző neveken nevezi, mint például: Allah, Permeswar, Isten, Khuda-i-Khuda'igan. De mivel a tudatlanság sötétsége még felettünk van, az ember továbbra is imád bizonyos kisebb istenségeket a legnagyobb mellett.

Feltételezik, hogy Isten királysága nem különbözik a földi királyságtól. Ahogy egy uralkodónak sok minisztere, kormányzója van stb., úgy az emberek is elővetítették a dolgokat az istenire, oly módon, hogy nem lehetne eljutni a „Legnagyobbig” — „Istenig” anélkül, hogy előbb kivívná egy alárendelt istenség kegyét, akit (bizonyos tudatlan emberek szerint) szintén imádni kell és segítségül hívni, és semmiképpen sem megsérteni. Úgy tekintik őket, mint közvetítőket, akiken keresztül megközelíthető az egy nagy Isten.

Minél inkább nő az ember tudása, annál elégedetlenebb lesz a sokistenségűséggel. Így a kisebb istenek száma csökken. A felvilágosultabb emberek azokat a bálványokat a fény alá teszik, és rájönnek, hogy egyikük sem birtokol semmilyen istenséget. Még kevésbé jelentősek, mint maga az ember, és még tehetetlenebbek, és el kell távolítani őket egyenként, amíg senki más nem marad, csak az egyetlen Isten.

Még azután is, hogy felismerték, hogy csak Egy Isten létezik, néha maradnak utóhatások a bálványimádásból. Néhány ember azt képzeli, hogy van teste, mint az embereknek, és hogy egy adott helyen van. Néhányan azt hiszik, hogy Isten emberi alakban leszállt a földre; mások azt hiszik, hogy Isten, a világmindenség ügyei intézése után, visszavonult, és most pihenő pozícióban van. Néhányan azt hiszik, hogy szükség van egy szentről mint közvetítőről, hogy Istenhez jussanak, vagy szellemekről, és hogy semmi sem intézhető Istennél ezek közbeavatkozása nélkül. Néhányan azt hiszik, hogy Istennek különleges megjelenése vagy formája van, és hogy szükség van ennek szem előtt tartására az imádati cselekményben.

Sok ehhez hasonló zavaros Istenség-felfogás maradt fenn, és ezek közül sok példa uralkodó különböző népeknél és nemzeteknél, még ma is.

A Tawḥīd az Istenség legmagasabb fogalma. Ez az a tudás, amelyet minden korban a prófétákon keresztül küldtek az embereknek. Ez volt az a tudás, amellyel először Ádámot a földre küldték; ez volt ugyanaz a tudás, amelyet Nóé, Ábrahám, Jézus és Mózes hozott (béke legyen velük mind). Ez volt az a tudás, amelyet Muḥammad, béke legyen vele és családjával, hozott nekünk.

Ez abszolút tiszta tudás, a legkisebb babona nélkül. Az ember bűnössé vált a shirk és a kufr (bálványimádás) elkövetésében, amikor elfordult a próféták tanításaitól, és a saját hibás okok és téves értelmezéseken alapuló keresésétől függött. A Tawḥīd eltünteti a tudatlanság minden felhőjét, és megvilágítja a horizontot a valóság fényével.

Nézzük meg, milyen jelentőségteljes dolgot foglal magában a tawḥīd mint fogalom, ezek a néhány szó: „Lā ilāha illa-Allāh”. Milyen igazságot tartalmaznak, és milyen hitet közvetítenek.

Először is szembenézünk a világmindenséggel mint kérdéssel, ezzel a hatalmas végtelen világmindenséggel. Az ember nem látja sem a kezdetét, sem a végét, és az elme kifogy. Korszakokon át haladt kitűzött pályáján, és így folytatja útját a jövőbe.

Számtalan teremtmény keletkezett benne, és minden nap tovább fognak keletkezni. Olyannyira lenyűgöző, hogy egy gondolkodó elme csodálkozásban merül el. Az ember nem képes felfogni a valóságát; nem hihetjük, hogy véletlenül jött létre. A világmindenség nem csupán az anyag gyűjteménye, és nem koordinálatlan tárgyak összevisszasága. Nem jelentéktelen dolgok együttállása. Mindez nem létezhetne teremtő, tervező, irányító vagy kormányzó nélkül.

De ki képes létrehozni és irányítani ezt a fenséges világmindenséget? Csak Ő, aki minden Ura. Ő, aki Határtalan és Végtelen; Mindenható, Mindentudó, Mindentátfogó, Mindentlátó. Neki kell lennie felsőbb tekintélye mindfelett, ami a világmindenségben létezik, és mindannak, ami benne van, mentesnek kell lennie minden hibától, és senkinek nem szabad rendelkeznie tekintéllyel, hogy beavatkozzon az Ő munkájába. Csak egy ilyen lény lehet teremtő, irányító és uralkodó a világmindenségben.

Ezután elengedhetetlen, hogy minden tulajdonság és hatalom egyetlen lényben összpontosuljon. Lehetetlen, hogy két vagy több lény egyszerre létezzen és ugyanazokkal a tulajdonságokkal és hatalommal rendelkezzen. Ez elkerülhetetlenül összecsapásba torkollna. Ezért egyetlen szuverén és fenséges személynek kell lennie, aki hatalommal rendelkezik mindenki más felett. Nem lehet elképzelni két kormányzót ugyanannak a tartománynak. Vagy két főparancsnokot egy hadseregben.

Hasonlóképpen ezen erők különböző istenekre való felosztása sem lehetséges. Ha például elképzelnénk egy istent, aki mindentudó, egyet, aki mindentlátó, és egyet, aki életet adó, mindegyiket a saját tartományával, az elképzelhetetlen. A világmindenség oszthatatlan egység, és végül mindegyik ilyen istenség egymástól függne, amikor tekintélyüket gyakorolnák. Természetesen koordinációs hiányosságok merülnének fel.

Ha valami ilyesmi történne, az azt jelentené, hogy a világ szétesne. Az isteni tulajdonságok nem átruházhatók. Lehetetlen, hogy egy bizonyos isteni tulajdonság jelen legyen egy bizonyos istenségben egy időben, majd jelen legyen egy másik istenségben egy másik időben. Egy isteni lény, amely nem képes saját magát saját erejéből életben tartani, nem adhat életet másoknak. Az, aki nem képes megvédeni saját isteni hatalmát, nem alkalmas a végtelen világmindenség kormányzására sem.

Minél inkább gondolkodik valaki ezen a problémán, annál erősebb lesz a meggyőződése, hogy mindezeknek az isteni tulajdonságoknak egy és ugyanannál a léynél kell lenniük. A sokistenségűség a tudatlanság egy formája, amely nem állja ki a racionális vizsgálatot. Gyakorlati lehetetlenség. Az élet és a természet valósága nem illeszkedik hozzá. Az ember automatikusan a valósághoz kerül, és ez a tawḥīd, Isten egysége.

Miközben szem előtt tartjuk az Isten-fogalmat, nézzünk közelebbről ezt a végtelen nagy világmindenséget. Erőlködj a legtöbbre, és keress a látható tárgyak között, amelyeket ismersz vagy felfogsz, hogy találhatsz-e kielégítő megoldást egy olyan tárgyra, amely mindezeket a tulajdonságokat magában hordozza. A nap, a hold, a csillagok, az állatok, madarak, halak, anyag, pénz, egy vagy több ember? Birtokolja bármelyik is az isteni tulajdonságokat?

Nem, semmiképpen. Mert mindaz, ami a világmindenségben létezik, teremtett. Mindaz, ami létezik, vagy irányított vagy szabályozott, szabályozott és függőségben másoktól. Halandó dolgok, vagy olyanok, amelyek átalakulnak. Minden mozgás, ami a világmindenségben zajlik, egy változatlan törvényen keresztül történik, amelytől nincs eltérés.

A teremtett dolgok tehetetlen állapota bizonyítja, hogy egyetlen isteni tulajdonság sem találhat menedéket bárhol is a teremtettben. Nincs semmi isteni, és abszolút nincs kapcsolat velük. Ez az igazságtól való eltérés, és a legnagyobb botrány, hogy isteni tulajdonságokat adjunk a teremtett dolgoknak.

Ilyen a „lā ilāha illa-Allāh” (nincs más isten) jelentése. Egyetlen halandó sem birtokol semmilyen isteni hatalmat, sem anyagi tárgyak, és senki sem érdemli meg, hogy imádják.

De ez nem jelenti utunk végét. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a teremtett anyagban vagy az emberi elemekben ezen világmindenségben nincs istenség. Ez ahhoz a következtetéshez vezet minket, hogy létezik egy isteni személyiség, aki minden felett áll, amit szemeink láthatnak a világmindenségben.

Egy olyan, aki isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Ki hát az Akarat ezen egész jelenség mögött? Ki a Teremtıje ennek a hatalmas világmindenségnek? Ki az, aki irányítja a tökéletes törvényt, és vezérli annak különleges ritmusát? Ki az, aki adminisztrálja az összes mozgást? Ő Allah, a világmindenség Ura, és senki más nem állítható istenségével egyenlővé. Ezt jelenti a „Lā ilāha (illa-Allāh)” (kivéve Allah).

Ez a tudás minden más tudásformát felülmúl. Minél inkább erőlködsz, hogy megvizsgáld, annál inkább meg vagy győződve arról, hogy ez a kiindulópontja minden más tudásnak. Bármely tudományágban, amelyben keresel, legyen az fizika, kémia, asztrológia, geológia, biológia, zoológia, közgazdaságtan, politika, szociológia, vagy bármi, azt fogod találni, hogy minél mélyebbre mész a vizsgálatban, annál tisztábban áll elő az igazság: „Lā ilāha illa-Allāh”.

Ez egy olyan fogalom, amely megnyitja a kérdések ajtajait, és a valóság fényében megvilágosodik az igazság útja. Ha tagadod és zavart okoz ez a valóság, csak illúziót fogsz tapasztalni minden lépésnél, mivel ez az elsődleges igazság tagadása, és ez maga után vonja, hogy az egész világmindenség elveszíti jelentőségét és fontosságát számodra.