Husszein vértanúságának története

1. rész – Előkészületek és megfontolások

A 10. muharram hajnalán, 62. hidzsra évben ^[1] (Kr. u. 680), miután Husszein imám (as) vezette híveit a hajnali imában, magára öltötte nagyapja, Allah Küldöttének (sa) harci ruháját, felvette turbánját, és kezébe vette apja kardját, a Dhul-Fikárt, a kétélű kardot.

Ezután híveihez fordult, Allahot dicsérte és hálát adott Neki, majd így szólt:

"

Allah elrendelte, hogy ma ti és én meg fogunk halni. Ezért arra kérlek benneteket, hogy legyetek szilárdak a mai harcban.

Ezután mozgósította harcosait. Ahogyan azt a hagyományok említik, 45 lovasból és 100 gyalogosból álltak. Zuhair ibn Al-Qain-t nevezte ki a jobb szárny parancsnokává, Habib ibn Madhahir-t a bal szárny élére, családtagjait pedig középre helyezte. Testvérét, Al-Abbast (as) tette a zászló hordozójává.

A csapatok a sátrak előtt gyűltek össze, ahol nők és gyermekek tartózkodtak. Már korábban, a 10. muharram előestéjén, egy árkot ásattak a sátrak mögé, amelyet tűzifával töltöttek meg, hogy ha a csata kitör, azt meggyújtsák, és így védelmet nyújtson a hátuk mögött.

2. rész – Az ellenség

Omar ibn Sa'd, az ellenséges sereg parancsnoka 30 000 katonával rendelkezett. Amr ibn al-Hajjaj al-Zubaydi-t nevezte ki a jobb szárny élére, Shimr ibn Dhil-Jawshan-t a bal szárny parancsnokává, Izzra ibn Qais al-Ahnasi-t a lovasság vezetőjévé, és Shibth ibn Ribi'at az íjászok parancsnokává.

3. rész – Találkozás az ellenséggel

Amikor a két fél szembekerült egymással, és az árokban tüzet gyújtottak, Shimr így kiáltott:

"

Ó, Husszein! Úgy tűnik, sietsz, hogy már a Feltámadás napja előtt a tűzbe juss!

Husszein megkérdezte társait, hogy valóban Shimr ibn Dhil-Jawshan beszél-e; majd amikor megerősítették, így válaszolt:

"

Te, a kecskepásztor fia, sokkal inkább megérdemled, hogy te égj benne, mint én.

Amikor Husszein imám (as) meglátta az ellenség hatalmas seregét, kezét az ég felé emelte és így imádkozott:

"

Uram, Te vagy menedékem minden bajban, reményem minden szorultságban, oltalmam és védelmezőm minden próbában. Hány olyan szomorúságot, amely összetöri a szívet és örömet szerez az ellenségnek, távolítottál el, amikor Rád bíztam, nem másra. Te nem hagysz el engem. Te vagy minden áldás adományozója és minden kívánság végső beteljesítője.

Kays ibn Haseen al-Fizari így kiáltott:

"

Ó Husszein és Husszein követői! Látjátok az Eufrátesz vizét, amelynek hullámai kígyóként mozognak? Allahra esküszöm, hogy egy cseppet sem fogtok inni belőle, amíg a halált nem ízlelitek apránként.

Érdemes megjegyezni, hogy Husszein imámot, családját és társait Ibn Ziyad parancsára már napokkal a csata előtt elzárták a víztől ^[2]. 500 lovast állítottak az Eufrátesz és Husszein tábora közé, hogy még a vízhez jutást is megakadályozzák.

Miután Husszein imám (as) meggyőződött arról, hogy az ellenség harcra kész, felült lovára és a sereghez ment, majd hangosan így szólt:

"

Ó, nép! Hallgassátok meg szavaimat, és ne zavarodjatok össze, amíg el nem mondom nektek, amit kötelességemnek tartok veletek szemben… Ha elfogadjátok érvelésemet, és igazságosak vagytok önmagatokhoz és hozzám, akkor boldogabbak lesztek, és nem lesz okotok ellenem harcolni. Ha viszont nem hat meg benneteket a szavam, akkor tegyétek, amit elhatároztatok. Allah az én segítőm, és Ő az igazak védelmezője.

Amikor a nők meghallották ezeket a szavakat, hangos sírásban törtek ki. Husszein (as) elküldte testvérét, Al-Abbast és fiát, Ali al-Akbart, hogy megnyugtassák őket, és ezt mondta:

"

Ó, jaj! Később még sokat fognak sírni.

Amikor a sírás elcsendesedett, Husszein (as) folytatta:

"

Ó, emberek! Allah ezt a világot pusztulás és mulandóság helyévé teremtette… Ne hagyjátok, hogy megtévesszen benneteket. Látom, hogy eltökéltétek magatokat egy olyan cselekedetre, amely Allah haragját vonja rátok… Dicsőség Urunknak, és gyalázat nektek. Ti hűséget esküdtetek Allahnak és hittek Mohamed Küldöttében (sa), majd most mégis az ő családja ellen fordultatok. A Sátán hatalmat vett rajtatok, és elfeledtette veletek Allah emlékeztetéseit. Jaj nektek, és kudarc legyen minden tetteitek vége.

4. rész – Husszein, a Próféta unokája

Husszein (as) folytatta beszédét:

"

Ó, emberek! Nézzetek vissza származásomra… Gondoljátok át, ki vagyok. Nem vagyok-e a Prófétátok lányának fia? Nem vagyok-e az ő helytartójának és unokatestvérének fia? Nem hallottátok-e a Prófétát (sa), amikor rólam és testvéremről azt mondta: „Ők a Paradicsom ifjainak vezetői”? Ha igaznak tartotok – és Allahra esküszöm, hogy soha nem hazudtam – akkor higgyetek nekem. Ha pedig nem hisztek, kérdezzétek meg Jabir ibn Abdullah al-Ansarit, Aba Sa'id al-Khudrit, Sahl ibn Sa'd al-Sa'idit, Zain ibn Arqamot és Anas ibn Malikot.

"

Nincs-e ebben elég figyelmeztetés, hogy megakadályozzon benneteket az én vérem kiontásában?

Végül Husszein (as) így szólt:

"

Allahra esküszöm, soha nem adom meg magam megalázott emberként, és nem menekülök, mint egy szolga.

Majd ezt recitálta:

"

Bizony menedéget keresek az én Uramnál és a ti Uratoknál, hogy ne kövezzetek meg engem. ^[3]

"

Mózes is azt mondta: Menedéget keresek az én Uramnál és a ti Uratoknál minden gőgös ellen, aki nem hisz az Ítélet Napjában. ^[4]

5. rész – Figyelmeztetés Kufa lakóinak

Ezután leszállt a lováról, és megkérte Aqaba bin Sam'an-t, hogy kösse össze a ló mellső lábait. Az ellenséges csapatok ekkor előrenyomultak. Köztük volt Abdullah bin Hawza al-Temimi, aki így kiáltott: „Köztetek van Husszein?” Ezt háromszor is elmondta. Husszein (as) társai így válaszoltak: „Itt van Husszein, mit akarsz tőle?”

Ő így felelt: „Hazudtál, biztos lehetsz benne, hogy a Pokolba fogsz jutni.” Husszein így válaszolt: „Én egy olyan Úr felé tartok, aki megbocsátó, nagylelkű, parancsoló és igazságos. De ki vagy te?” Ő így felelt: „Én Ibn Hawza vagyok.”

Husszein (as) felemelte kezét annyira, hogy a hónalja láthatóvá vált, és így szólt: „Ó Allah! Ítéld őt a Pokol tüzére.”

Ibn Hawza feldühödött, és Husszein felé lovagolt. Egy folyó volt köztük, leesett a lováról, de a lába a kengyelben maradt. A ló végighúzta köveken és fákon. A szabad lába leszakadt, miközben teste továbbra is a lóhoz volt kötve, amely végül a tüzes árokba vetette őt. Ott elégett.

Imam Husszein (as) felemelte hangját és így szólt:

"

Ó Allah! Mi vagyunk a Te Prófétád házának népe, az ő utódai és családja, semmisítsd el azokat, akik igazságtalanul bántak velünk és harcoltak ellenünk. Te vagy a Mindent Halló, a Közel Lévő.

Masruq bin Wa'il al-Hadhrami így beszélte el: „Az élvonalban voltam azok között a lovasok között, akik Husszein ellen indultak, remélve Ibn Ziyad kegyeit és ajándékait. De amikor láttam, mi történt Ibn Hawzával, biztos lettem abban, hogy e ház (a Próféta háza) különleges helyet foglal el Allahnál. Ezért elhagytam a tömeget, és azt mondtam magamban: nem harcolok ezek ellen az emberek ellen, mert félek a Pokol tüzétől.”

Amikor Husszein (as) társai látták az ellenség eltökéltségét, Zuhair bin Al-Qain előlépett és így szólt: „Ó Kufa lakói! Figyelmeztetlek benneteket Allah büntetésére…” A kufaiak azonban félbeszakították, és átkozódtak, mondván, hogy nem fognak visszalépni, amíg meg nem ölik Husszeint és társait.

Zuhair így folytatta: „Ó emberek! Fatima fiai méltóbbak a támogatásra, mint Szumaja fia…” Shimar nyilat lőtt feléjük és így szólt: „Hallgass el…” Zuhair így válaszolt: „Allahra esküszöm, te egy állat vagy…” Shimar így szólt: „Allah meg fog ölni téged…” Zuhair válaszolt: „A halál vele (Husszeinnel) kedvesebb számomra, mint az élet veled.”

6. rész – A víz megtagadása

A nagy hőség miatt Husszein, családja és társai rendkívül szomjasak voltak. Burair bin Khudair engedélyt kért, hogy megszólíthassa a kufaiakat, és így kiáltott: „Ó emberek! Allah Mohamedet (sa) figyelmeztetőként és hírnökként küldte… és ez az Eufrátesz folyó… vajon így kell bánnotok Mohamed unokájával?”

Egy csoport válaszolt: „Elég ebből a beszédből… Husszein nem fog vizet inni.” Burair így szólt: „Ó emberek! Mohamed öröksége most a kezetekben van…” Ők azt válaszolták, hogy átadják őket Ibn Ziyadnak. Ő kiáltott: „Jaj legyen nektek! Elfelejtettétek a leveleket és az ígéreteket?” Egy csoport így felelt: „Nem értjük, miről beszélsz.” Ő így szólt: „Dicsőség Allahnak… Ó Allah, szakítsd szét soraikat…”

7. rész – Husszein prédikációja

A 10. Muharram délidején, amikor a hőség elviselhetetlenné vált, Husszein (as) lóra szállt, kinyitotta a Koránt és így szólt: „Allah könyve és nagyapám szunnája ítélkezik köztünk és köztetek.” Ők ezt megerősítették. Ezután megkérdezte őket az ellenségeskedés okáról. Azt mondták: Ibn Ziyadnak való engedelmesség.

Ekkor elkezdte beszédét: „Jaj legyen nektek… rossz emberek… elárultatok minket, miután segítséget kértetek…” Folyamatosan beszélt árulásról, hűtlenségről és a szövetségek megszegéséről. Végül ezt mondta:

"

A megaláztatás nem opció számunkra. Inkább a halált választjuk, mint az alávetést.

8. rész – Al-Hurr ibn Yazid bűnbánata és bocsánatkérése

Tovább folytatta beszédét és így kijelentette: „A Mindenható Allahra esküszöm, amint végeztek velünk, olyanok lesztek, mint a malomkő, amely elveszíti tengelyét és remegni kezd. Ez egy ígéret, amelyet nagyapámtól, Allah Küldöttétől kaptam, az én apámon keresztül.”

Ezután ezt a Korán-verset idézte:

"

Meséld el nekik Nuh történetét, amikor azt mondta népének: Ó népem! Ha az én rangom (Allah előtt) és az, hogy Allah jeleire emlékeztetlek benneteket, elviselhetetlen számotokra, akkor én Allahra bízom magam. Gyűjtsétek össze hát minden cselvetéseteket és bálványaitokat, és ne legyen homályos a tervetek. Hajtsátok végre ellenem, és ne adjatok haladékot. ^[11]

"

Én Allahra, az én Uramra és a ti Uratokra bízom magam. Nincs olyan élőlény, amelyet Ő ne tartana a homlokánál fogva. Bizony, az én Uram az egyenes úton van (és segíti azokat, akik Hozzá fordulnak). ^[12]

Ezután feemelte kezét az ég felé és így szólt: „Ó Uram! Ne adj nekik esőt. Sújtsd őket terméketlen évekkel, mint József évei (éhezés). Add, hogy Thaqif fia (al-Hajjaj al-Thaqafi) uralkodjon felettük, aki keserű vízzel sújtja őket, mert hazugnak bélyegeztek minket és elárultak minket. Te vagy a mi Urunk, Benned bízunk, és Hozzád térünk vissza.”

Ezután visszatért a táborába, ahol testvérei és társai vették körül. Így szólt hozzájuk: „Az ellenség elhatározta, hogy harcol ellenetek. Allah legyen irgalmas hozzátok.” Ezután segítségért kiáltott.

Amikor Al-Hurr ibn Yazid ar-Riyahi ^[13] meghallotta kiáltását, elment Omar bin Sa'dhoz és megkérdezte: „Harcolni készülsz ez ellen az ember ellen?” Ibn Sa'd így válaszolt: „Igen, Allahra! Olyan harcot, amelyben fejek fognak hullani és végtagok lesznek levágva.” Al-Hur így szólt: „Nem elég, amit már tettetek?” Ibn Sa'd válaszolt: „Ha rajtam múlna, elfogadnám az ajánlatát! De a te urad (Yazid) hajthatatlan.”

Al-Hurr remegve állt a két tábor között, majd lassan Husszein felé indult. Egyik társa megkérdezte: „Mit csinálsz?” Al-Hurr így válaszolt:

"

Választanom kellett a Paradicsom és a Pokol között. Allahra esküszöm, nem választok mást, csak a Paradicsomot, még ha darabokra is vágnak és elégetnek.

Ezután megfordította lovát, és Husszein felé lovagolt, lándzsáját lehajtva és íját hátrafelé fordítva. Megállt Husszein előtt lehajtott fejjel és így szólt:

"

Megengeded, hogy feláldozzam magam érted, ó Allah Küldöttének fia? Én üldöztelek téged az úton. Én voltam az, aki megakadályozott abban, hogy visszatérj, és aki rád kiabált ezen a helyen. Nem hittem, hogy az emberek elutasítják az ajánlatodat. Ó Uram! Bűnbánóan fordulok Hozzád, amiért félelmet hoztam a Te barátaid és a Küldöttöd családjának szívébe… Ó Abdullah apja! Bűnbánatot tartok Allah előtt. Elfogadja tőlem?

Husszein így válaszolt: „Igen, Allah elfogadja bűnbánatodat.”

Ezután engedélyt kért, hogy beszéljen az ellenséges sereghez, és engedélyt kapott. Hangosan így szólt:

"

Ó Kufa lakói! Ti hívtátok ezt az igaz szolgát, majd amikor eljött, elhagytátok és ellene fordultatok… elzártátok előle az Eufrátesz vizét, amelyből zsidók, keresztények és tűzimádók is isznak, miközben Husszein és családja szomjan hal. Milyen szerencsétlenséget hoztatok Mohamed utódaira! Allah ne adjon nektek inni az Ítélet Napján.

Egy csoport Ibn Sa'd seregéből nyilakkal támadt rá, és visszavonulásra kényszerítették. Omar bin Sa'd közelebb ment Husszein táborához, és parancsot adott a zászlóvivőnek az előrenyomulásra. Ezután nyilat helyezett az íjába és azt Husszein táborára lőtte, mondván: „Legyetek tanúi az Emir előtt, hogy én lőttem először.” Ezután nyilak záporoztak Husszein táborára, sebeket okozva követőinek.

Miután biztos lett abban, hogy az ellenség harcolni akar, Husszein (as) így szólt társaihoz: „Álljatok fel a biztos halálra. Allah legyen irgalmas hozzátok. Ezeknek az embereknek a nyilai a küldötteik felétek.”

Husszein társai körülbelül egy órán át harcoltak. Amikor a por leülepedett, 50 halott volt.

Amikor Husszein látta társai halálát, megragadta szakállát és így szólt:

"

Allah haragja nagy volt a zsidókra, amikor azt mondták, hogy van fia; a keresztényekre, amikor hármassá tették Őt; a mágusokra, amikor a napot és a holdat imádták; és azokra, akik beleegyeztek Allah Küldöttének unokájának megölésébe. Allahra esküszöm! Nem bocsátok meg nekik, amíg nem találkozom Allahhal vérben fürödve.

9. rész – Van-e férfiak között, aki segít minket?

Ekkor így kiáltott: „Van-e valaki, aki segítségünkre jön? Van-e valaki, aki megvédi Allah Küldöttének házának szentségét?” A nők sírása és jajgatása hallatszott a könyörgése nyomán.

Egymás után Husszein társai engedélyt kértek, hogy szembenézzenek az ellenséggel, és búcsút vettek: „Béke legyen veled, ó Aba Abdillah.” Ő így válaszolt: „Béke legyen veletek, mi követünk benneteket”, és ezt recitálta:

"

Allah csak azt akarja, hogy eltávolítsa tőletek a szennyeződést, ó Házak népe, és teljesen megtisztítson benneteket. ^[14]

Ezután előlépett a két Jábiri unokatestvér, Szaif ibn al-Harith ibn Sari' és Malik ibn Sari', sírva kérve engedélyt a harcra. Husszein megkérdezte: „Miért sírtok? Remélem, békét és lelki nyugalmat kaptok.” Ők így feleltek: „Nem magunk miatt sírunk, hanem miattad. Látjuk, hogy körül vagy véve, és mi nem tudunk semmit tenni érted.” Husszein megköszönte nekik, majd harcban estek el.

Ezután a két Ghifari testvér, Abdullah és Abdul-Rahman, Urwah fiai, mentek előre és estek el Husszein közelében.

Egy csoport – Omar ibn Khalid as-Saidawi, szolgája Sa'ad, Jabir ibn al-Harith as-Salmani és Maima' ibn Abdullah al-A'ithi – indult harcba. Amikor áttörték az ellenség sorait, körülvették őket. Husszein elküldte testvérét, Al-Abbast, hogy megmentse őket, és sikerült is, de súlyos sebeik miatt végül mind meghaltak.

Al-Hurr ibn Yazid ar-Riyahi megtámadta az ellenséget és több mint negyvenet megölt. Amikor lovát megsebesítették, gyalog folytatta a harcot, majd elesett. Husszein odament hozzá, letörölte arcáról a port és vért, és így szólt:

"

Gratulálok neked, ó Hurr! Te szabad vagy, ahogy anyád nevezett.

Wadhih, al-Harth al-Mithijis török szolgája előlépett és harcolt, míg súlyosan meg nem sebesült. Husszein nevén szólította segítségért. Husszein odasietett, de már a halálán volt. Mégis mosolygott és ezt mondta: „Boldog vagyok. Allah Küldöttének fia az arcomhoz ér.” És meghalt.

Aslam, Husszein szolgája, bátran harcolt. Súlyosan megsebesült, segítséget kért, Husszein átölelte, és ő is meghalt, miközben dicsérte Allahot.

Muszlim ibn Awszaja szintén bátran harcolt, majd elesett. Husszein és Habib ibn Mudhahir mentek hozzá. Husszein ezt recitálta: „Allah csak azt akarja, hogy eltávolítsa tőletek a szennyeződést…” ^[15] Habib így szólt: „Ha nem tudnám, hogy utánad következem, megkérdezném végrendeledet.” Muszlim így szólt: „Bízom benned: gondoskodj róla” – mutatva Husszein felé. Majd meghalt.

A hős Wahab ibn Abdullah al-Kalbi is harcolt anyja és felesége bátorítására. Visszatért, és tovább harcolt, amíg meg nem ölt tizenkilenc lovast és tizenkét gyalogost. Mindkét karját elvesztette és meghalt. Felesége odament a testéhez, és így szólt: „Gratulálok, te biztosan a Paradicsomban vagy.” Shimr parancsára őt is megölték – ő volt az első nő a Husszein oldalán, aki meghalt.

10. rész – A mártírok egymás után elesnek

Dél után nem sokkal a harc továbbra is hevesen tombolt. Aba Thummama As-Sa'idi ekkor közel lépett Husszein ibn Ali-hoz, és így szólt:

"

Látom, hogy az ellenség egyre közelebb jön. Istenre mondom, nem fogom hagyni, hogy megöljék téged, amíg én élek. Inkább úgy akarok találkozni Allahhal, a Magasságossal, hogy előtte elvégeztem imáimat a te társaságodban.

Husszein az ég felé emelte tekintetét, és ezt mondta: „Az imára emlékeztél! Allah tegyen téged azok közé, akik imádkoznak és Hozzá fordulnak. Ez bizony a déli (Dhuhr) ima ideje.” Majd hozzátette: „Kérd meg ezeket az embereket, hogy engedjenek egy rövid szünetet, amíg elvégezzük az imát.”

Az ellenség soraiból Al-Hoszain megszólalt: „Ez nem lesz elfogadva (az ima).” Habib ibn Muzahir így válaszolt: „Azt állítod, hogy az Allah Küldötte házának nem fogadják el az imáját. Akkor tőled el lesz fogadva?” Al-Hoszain erre rátámadt, kardjával megütötte a lovát, amely hirtelen felágaskodott, ő pedig leesett, és társai mentették meg.

Husszein felkészült az imára. Zuhair ibn Al-Qain, Sza'id ibn Abdullah Al-Hanafi és a társak fele előtte állt, hogy védelmezze őt. Sza'id súlyosan megsebesült, a földre esett és így szólt:

"

Ó mindenható Isten! Átkozd meg őket, ahogy az 'Ád és Thamúd népét átkoztad. Küldd üdvözletemet a Prófétádnak, és mondd el neki a fájdalmamat. A célom, hogy jutalmat nyerjek Tőled, amiért megvédtem a Te Prófétád (béke legyen vele) leszármazottait.

Husszeinhez fordult: „Teljesítettem a kötelességemet?” Husszein így felelt: „Igen, te előttem jutsz a Paradicsomba.” És meghalt. Testén tizenhárom nyílvesszőt találtak, valamint kard- és lándzsasebeket.

Amikor Husszein befejezte az imát, így szólt társaihoz:

"

Ó nemes emberek! A Paradicsom kapui nyitva vannak, folyói áradnak, gyümölcsei érettek. Lakói – Allah Küldötte és a mártírok – várnak benneteket. Arra kaptatok feladatot, hogy megvédjétek Allah vallását és az Ő Küldöttét. Taszítsátok el az ellenséget az ő családjától.

Ők így válaszoltak: „Lelkünket a te lelked védelmére adtuk, vérünket a te véred védelmére. Istenre mondjuk, amíg lélegzünk, sem neked, sem családodnak nem eshet bántódása.”

John (Jawn), Abu Thar szolgája is engedélyt kért. Husszein így szólt hozzá: „Ó John! Te azért csatlakoztál hozzánk, hogy jólétet keress. Szabad vagy a szolgálatunk alól.” John azonban így könyörgött: „Bőségben veletek étkeztem, de baj idején nem hagylak el! Bőröm sötét, származásom alacsony, de a Paradicsomban remélem, hogy Allah megtisztít engem általad.” Husszein engedélyt adott neki. John harcolt, huszonöt embert megölt, majd elesett.

Többen is egymás után estek el: köztük Anasz ibn Al-Harith Al-Ansari, Amr ibn Junada Al-Ansari, valamint más társak, akik egyenként kértek engedélyt, majd harcoltak és meghaltak.

11. rész – Ali al-Akbar mártírhalála

Mivel már nem maradt életben egyetlen olyan társ sem, aki Husszeinnel együtt harcolt volna, a legközelebbi családtagjai készültek fel az utolsó, végső áldozatra. Elsőként Abul-Hászán Ali al-Akbar lépett elő, aki huszonhét éves volt.

Engedélyt kért apjától, Husszeintől, majd lóra szállt, és nyílt harcban szembenézett a kufaiakkal. A tömegben egy férfi kiáltott fel: „Ó Ali! Vérségi kapcsolat köt téged Yazídhoz – és mi tiszteletben tartjuk ezt a rokonságot. Ha akarod, menedéket és biztonságot adunk neked.”

Ő így válaszolt: „Azt, hogy az Allah Küldöttének (sa) családjához tartozom, soha nem lehet semmibe venni vagy háttérbe szorítani.”

Imám Husszein nem tudta visszatartani könnyeit, és így kiáltott Omar bin Sa'd felé: „Mi történt veled?! Allah pusztítsa el a te utódaidat, ahogyan te az enyéimet akarod elpusztítani!”

Ezután felemelte kezét az ég felé, és így fohászkodott:

"

Ó Uram! Tanúskodj arról, hogy aki ezekhez az emberekhez ment (Ali al-Akbar), az mindenben a leginkább hasonlít a Te Prófétádhoz – természetében, külsejében és viselkedésében. Amikor rátekintünk, a Te Prófétád jut eszünkbe. Ó Uram! Rabolj el tőlük minden földi javat, szakítsd szét őket, tedd őket darabokra, és soha ne engedd, hogy vezetőik elégedettek legyenek velük. Mert ők hívtak minket, majd elárultak és megöltek bennünket.

Majd felolvasta Allah szavait: „Allah kiválasztotta Ádámot, Noét, Ábrahám családját és Imrán családját a világok fölé – egymás utódai, és Allah Halló, Tudó.” ^[18]

Ali al-Akbar folytatta a harcot. Akivel csak párbajban szembekerült, azt legyőzte. A szomjúság és a kimerültség fokozatosan gyengítette, ezért visszatért apjához. Husszein könnyekkel a szemében így szólt: „Hamarosan találkozol a nagyapáddal, aki majd a kezébe adja a poharát, és többé soha nem fogsz szomjazni.”

Amikor a halálos veszteségek az ellenség soraiban növekedtek, Murra bin Munqith al-Abdi lándzsáját Ali hátába döfte, és olyan csapást mért rá, amely kettéhasította a fejét. Ali még megpróbált a lovába kapaszkodni, de a vér elvakította az állatot, amely az ellenség közé vitte, ahol körülvették és darabokra szabdalták.

Halála pillanatában még utoljára felkiáltott: „Ó Aba Abdillah! Búcsúzom tőled. Itt van a nagyapám, akinek a poharából ittam. Többé nem fogok szomjazni.”

Husszein azonnal odasietett, letérdelt mellé, és arcát az övéhez szorította, miközben halkan ezt mondta: „Az élet már nem ér semmit utánad. Hogyan mertek ilyen bűnt elkövetni Allah ellen és megsérteni a Próféta szentségét?”

Ezután Imám Husszein egy marék tiszta vért vett Ali testéből, és az ég felé dobta – annak jeléül, hogy ez Allahnak szánt áldozat. Egyetlen csepp sem hullott vissza a földre.

12. rész – Bani Tálib harcai

Ali al-Akbar után Abdullah bin Muslim bin Aqíl bin Abi Tálib lépett a csatatérre. Három támadásban több ellenséges harcost megölt. Yazíd bin ar-Rakkád al-Juhani egy nyíllal lőtt rá. Abdullah a kezével próbálta védeni a fejét, de a nyíl áthatolt a kezén és elérte a homlokát, összekapcsolva a kezét a fejével. Amikor nem tudta leválasztani a kezét, így kiáltott:

"

Ó Uram! Megtiportak minket és megaláztak bennünket. Ó Allah, pusztítsd el őket, ahogyan ők pusztítottak el minket!

Ezután Abdullah al-Akbar, Imám Haszan és Ramla fia, szintén hősiesen harcolt egészen a halálig.

Ezután testvére, al-Kászim következett – még csak fiú volt. Husszein ránézett, magához ölelte és sírt. Először nem akarta engedni, de Kászim kitartott, így végül engedélyt kapott. Fénylő arccal, karddal a kezében ment a csatába. A harc hevében az egyik szandálja elszakadt, és megállt, hogy megjavítsa – nem akart mezítláb harcolni.

Amr bin Sa'd bin Nufajl al-Azdí rátámadt. Egyetlen erős csapással a földre vitte. Kászim ekkor felkiáltott: „Ó nagybátyám!” Husszein úgy rohant hozzá, mint egy oroszlán, és kardjával támadt. A sereg végül körülvette, és a lovak halálra taposták.

Amikor a por leülepedett, Husszein ott állt a fiú feje mellett, és így szólt:

"

Nézzétek! Aki megöl téged, azzal a te nagyapád áll majd szemben a Feltámadás Napján… Ó unokaöcsém, sajnállak, hogy nem tudtalak megvédeni, amikor hívtál. Ez egy segítségkérés volt, amelyre nem érkezett segítség.

13. rész – Al-Abbász és testvérei megölése

Amikor Abbász látta, hogy családtagjai között egyre nő a halálos áldozatok száma, így szólt testvéreihez, Abdullahhoz, Othmanhoz és Ja'farhoz: „Ó anyám fiai! Menjetek előre és nézzetek szembe az ellenséggel, hogy tanúja lehessek annak, hogy betartottátok ígéreteteket Allah és az Ő Küldötte felé.”

Így hát egyenként vonultak a csatatérre testvérük, Al-Abbász elé, míg végül mind meg nem haltak.

Al-Abbász elveszítette türelmét, látva, hogy testvéreit és barátait megölik előtte. Engedélyt kért testvérétől, hogy harcba szállhasson az ellenséggel. Ám mivel Abbász Husszein legértékesebb embere volt, Husszein imám habozott, és így szólt: „Ó testvér! Te vagy az én zászlóvivőm.” Al-Abbász így válaszolt: „Elegem van ezekből a képmutatókból, és meg akarom torolni tetteiket.”

Amikor Husszein látta, hogy Al-Abbász kitart a harc mellett, megkérte, hogy menjen az ellenséghez vizet kérni a gyermekek számára. Al-Abbász közeledett az ellenséghez, prédikált nekik és figyelmeztette őket Allah haragjára, de nem érkezett válasz. As-Simr így kiáltott: „Ó Abu Turáb fia! Még ha az egész földet víz borítaná is, és mi uralnánk azt, akkor sem engednénk, hogy vizet kapjatok, amíg hűséget nem esküsztök Jazídnak.”

Al-Abbász visszatért testvéréhez. Eközben hallotta, ahogy a gyermekek vizet kérnek. Nem bírta tovább. Fogott egy bőrből készült vizesedényt, és a folyó felé indult.

Mintegy 4000 katona vette körül, akik nyilakat zúdítottak rá, de a számuk nem félemlítette meg. Amikor elérte a folyót, leszállt a lováról, és a hideg vízből vett egy maréknyit, hogy igyon. Abban a pillanatban eszébe jutott testvére, Husszein, valamint a gyermekek és asszonyok szomjúsága. Kiöntötte a vizet, és nem ivott. Úgy döntött, nem iszik, amíg ők nem isznak.

Zaid bin ar-Rakkád al-Dzsuhani egy pálmafa mögött várta őt. Hakim bin at-Tufail asz-Szanszabi segítségével jobb karját levágta. Al-Abbász azonban nem törődött vele, és tovább lovagolt, hogy elvigye a vizet. Ezután Hakim ismét lesújtott rá, és levágta a bal karját is. Amikor az ellenség látta, hogy így meggyengült, körülvették és nyilakkal árasztották el. Egy nyíl átszúrta a vizesedényt, és kifolyt belőle a víz. Egy másik a mellkasába fúródott, majd egy férfi hátulról fejbe sújtotta. Ekkor leesett a lováról, és ezt kiáltotta:

"

Ó Aba Abdillah! Békesség veled Isten részéről.

Husszein lóháton odavágtatott haldokló testvéréhez. Amikor megérkezett, egy felismerhetetlen, vérző testet látott: levágott kezek, szétzúzott fej, nyíl a szemben, másik a mellkasban, számtalan seb a testen, mellette pedig a szétlyuggatott vizesedény és a zászló. Husszein arcán mély kétségbeesés látszott. Lóról leugorva testvéréhez rohant, és sírva mormolta:

"

Most tört meg igazán a gerincem. Most nincs többé kiút, és ellenségeim örülnek rajtam.

14. rész – A csecsemő, a mártír

Amikor Al-Abbászt megölték, Imám Husszein reménytelenül körbenézött, hogy találjon valakit, aki segítheti, de nem volt senki. Családtagjai és társai mind a csatatéren feküdtek, lemészárolva. Közben hallotta a megmaradt asszonyok és gyermekek egyre erősödő sírását, és ismét felkiáltott: „Van-e bárki, aki megvédi a Próféta szentségét? Van-e hívő, aki fél Istentől mindaz miatt, ami ránk szakadt?”

Asz-Szajjád, aki az egyetlen életben maradt férfi volt Husszein családjából Karbalában, súlyosan beteg volt és alig tudott mozogni. Felállt, botra támaszkodott, és kardját vonszolva indult apjához, hogy segítsen neki. Husszein így szólt nővéréhez, Umm Kulthúmhoz: „Ne engedd ki őt, mert akkor nem marad senki Muhammad családjából ezen a földön.”

Imám Husszein megparancsolta családjának, hogy hagyják abba a sírást, és búcsút vett tőlük. Kért egy kopott ruhát is, hogy alsóruhának használja, hogy az ellenség ne foszthassa meg tőle.

Ezután kérte, hogy hozzák elé csecsemő fiát, hogy utoljára láthassa és búcsút vehessen tőle. Zajnab elhozta Abdullahot, Rábbáb fiát. Husszein karjába vette, megcsókolta, és ezt suttogta: „Átkozott legyen ez a nép! Mert a ti nagyapátok, a kiválasztott Küldött lesz ellenük a Feltámadás napján.”

A gyermeket a karjában tartva vizet kért az ellenségtől. Ekkor Harmala bin Kahil al-Aszdi meglátta őt a gyermekkel, elővette nyilát, célzott, és a csecsemőt apja karjaiban megölte. Husszein kezei megteltek a gyermek vérével, amelyet az ég felé dobott – és ahogy testvérének vérével történt, ebből sem hullott egy csepp sem a földre.

Husszein így szólt:

"

Vigaszt találok abban, ami ért, mert Allah útján történt, a Magasztosnál. Ó Uram! Ne csökkentsd az ő rangját Nálad Szálih fiatal, feláldozott tevéjének rangja alá. Ó Uram! Ha a győzelmet visszatartottad tőlünk, pótold azt valami jobbal, mint a győzelem. Add, hogy haragod és bosszúd sújtsa az igazságtalanokat, és hogy a világban ránk mért szenvedés legyen jutalmunk a túlvilágon.

15. rész – Imam Hussein a csatamezőn

Miután eltemette a gyermeket, többször párbajozott, és nem hagyta életben egyetlen ellenfelét sem. Amikor Omar bin Sa'd ezt látta, így kiáltott a tömegnek: „Emékezzetek! Ő az arabok eltörlőjének (Imam Ali) a fia. Vegyétek körül minden oldalról!” Négyezer nyílvesszővel lőtték, melyek záporoztak rá.

Shimr így kiáltott: „Mit mondasz, Fatima fia?” Hussein válaszolt: „Én harcolok ellenetek, a nők semmit sem tettek rosszul. Amíg élek, tartsátok távol illetlen banditáitokat a sérthetetlenektől (nők és gyermekek).”

Mivel nagyon szomjas volt, a folyó felé próbált menekülni. Amikor elérte a vizet, belemártotta a kezét, és egy marék vizet vett fel. Rátekintett szomjas lovára, és ezt mondta: „Allah nevére! Nem iszom, amíg te nem iszol a vízből.” Ekkor egy hang kiáltotta: „Örülsz, hogy iszol a vízből, miközben családodat bántalmazzák?” Nem ivott, hanem visszadobta a vizet.

Imam Hussein ismét búcsút vett családjától, türelmet és erőt kérve, mondvá:

"

Készüljetek a gyászra, de legyetek biztosak abban, hogy Allah a védelmetek. Megóv titeket az ellenség gonoszságától. Fordítsátok szenvedéseteket jóra, bosszantsátok vele ellenségeiteket, és keressetek vigaszt a növekvő nagylelkűségben és becsületben. Ne panaszkodjatok, és ne beszéljetek úgy, hogy az lejáratná magas presztízseteket.

16. rész – Az iszlám ellenségei által körülvéve

Omar bin Sa'd kiáltotta: „Átok reátok! Támadjátok meg, amíg még a családjával búcsúzkodik!” Összeverődtek körülötte, és nyílvesszőkkel árasztották el. Oly sokan voltak, hogy áttörték a női sátrakat, és megijesztették a nőket.

Imam Hussein úgy támadott, mint egy ordító oroszlán, nem hagyva életben egyetlen ellenséget sem, akivel találkozott az útján. Súlyosan megsebesült, főként a sok nyílvessző miatt. Támadás közben ezt mondta: „Nem spórolok az erőmmel Allah útján.”

Újra ivóvizet kért. Shimr azt válaszolta: „Nem kóstolod meg, amíg a pokol tüzével nem találkozol!” Egy másik férfi kiáltott: „Ó Hussein! Látod, hogy az Eufrátesz vize kígyóként csillog? Nem ihatsz belőle, míg szomjan meg nem halsz.” Imam Hussein imádkozott Istenhez: „Ó Uram! Hadd haljon szomjan!” Elmondják, hogy a férfi később valóban szomjan halt meg.

Abul Hutoof Al-Ju'fai nyílvesszőt lőtt Hussein homlokán keresztül. Hussein kihúzta a nyílvesszőt, ami vért ontott az arcára, majd így szólt: „Ó Uram! Szemtanúja vagy teremtményeid bűneinek ellenem. Ó Uram! Ne hagyd, hogy bárki megússza büntetés nélkül. Öld meg mindet, s ne hagyj köztük egyet sem élni a földön.”

Miközben meggyengült, megállt egy rövid pihenőre. Egy férfi követ dobott a fejére, ami berepedt és vér folyt az arcára. Egy másik íjász célzott rá, és mellkasát egy háromágú nyíllal eltalálta, szívéhez közel. Imam Hussein felemelte a fejét, és így szólt: „Allah nevében, Allahra esküszöm, követve Allah Küldötteinek útját. Ó Uram! Tudod jól, hogy egy próféta egyetlen unokáját ölik meg ezen a földön.”

Kihúzta a nyílvesszőt, ami miatt vér ömlött végig a testén. Egy ruhadarabot helyezett a seb alá, és hagyta, hogy megteljen vérrel. A ruhadarabot az ég felé emelte e szavakkal: „Egyetlen vigasztalásom, hogy minden, ami ért, Allah útján történt.”

17. rész – Hussein halála Karbala síkságán

Egy a tömegből így szólt Husseinhoz: „Nem iszol vizet, amíg nem kerülsz a Pokolra, és nem iszol annak forró vizéből.” Imam Hussein ezt válaszolta: „Nem megyek a Pokolra, hanem nagyapámhoz megyek, Allah Küldöttéhez, és vele lakom a saját házában, „az igazság és igazságosság helyén egy Hatalmas Királynál” ^[20], panaszkodva neki az ellenem elkövetett tetteitekről és a bűneitekről.”

Amikor állapota súlyosbodott, az ég felé nézett, és hosszan imádkozott:

"

Ó Uram! Te vagy a Hatalmas a Felségben, a Legmagasabb, minden nagyság és tisztelet birtokosa, nem függsz teremtményeidtől, uralkodsz mindenen. Irgalmad nagy, teljesíted ígéreteidet, adod a jutalmakat és javakat. Közel vagy azokhoz, akik Hozzád imádkoznak, átfogod teremtményeidet. Elfogadod a megbánók bocsánatát, képes vagy akaratodat teljesíteni, abszolút tudással rendelkezel a szándékaidról, hálás vagy, ha dicsérnek, és emlékszel arra, aki Rád emlékezik. Segítségül hívlak a szükségben, kérlek, mert szegény vagyok (tehetetlen). Hozzád menekülök, mert félek, sírok, mert bánkódom. Bizalommal vagyok irántad, mert gyenge vagyok. Másban nem bízok. Ó Uram! Te vagy a bíró népünk és mi közöttünk, mert ők összefogtak ellenünk, elárultak és megöltek minket anélkül, hogy figyelembe vették volna rokonságunkat a Te Prófétáddal. Ítélj közöttünk, mert Te vagy a legjobb bíró.

Hussein lova elkezdett körbeszáguldani Imam Hussein körül, fejét vére felé hajtva, amire Ibn Sa'd kiáltotta: „Fogjátok meg a lovat, mert az Allah Küldöttének tiszta vére!” Amikor a ló megnyugodott, visszatért Hussein szent testéhez, fejét vérébe merítette, megszagolta, és hangosan nyerített. Ezután visszament a táborhoz. A nők meglátták a véres lovat laza nyeregben, és sírást nem tudtak visszatartani. Zainab, Hussein nővére vezette őket. Megölelte a véres testet, az ég felé nézett, és így szólt: „Ó Uram! Fogadd el ezt az áldozatot tőlünk.”

Eközben Omar bin Sa'd és néhány katonája közeledett. Zainab rákiáltott: „Ó Omar! Abu Abdillah haldoklik, és te csak állsz, és nézed?” Ő elfordította arcát tőle, könnyei végigfolytak szakállán. Hussein így kiáltott: „Átok sújtsa! Nincs köztetek muszlim?” Senki sem válaszolt.

Shimr vezette a támadást. Rálépett Husseinre, mellkasára ült, szakállát megragadta, tizenkétszer megszúrta már erősen megsebesült testét, majd végül levágta a fejét.

Vissza az Ashura oldalra